Egy hét, egy kis csapat és Tulln2009. július
Tulln-Jugendcamp – úti beszámoló
Elkezdeni valamit mindig nehéz. Azt hiszem, ez erre a táborra is igaz volt. Már egy héttel az indulás előtt rosszul éreztem magam, nem tudtam elképzelni, mi lesz velem egy teljes hétig a barátaim nélkül.
Aztán elérkezett az indulás napja. Az egész utazást Göndör József, a Veszprém Megyei Önkormányzat ifjúsági és sport menedzsere szervezte, akinek ezúton is szeretnénk köszönetet mondani.
Kis csapatunk tagjai a Lóczy Lajos Gimnáziumból: Szabó Mercédesz, Baranyai Veronika, Hutvágner Martin, Karl Lajosné tanárnő és én (Horváth Viktória).
Csapatunkhoz tartozott még az ajkai Bródy Imre Gimnáziumból Fix Dalma, valamint a zirci III. Béla Gimnáziumból Tóth Attila és Tasnádi Bálint.
Magyarországon kívül még hét ország delegációi vettek részt a táborban.
A táborozók veszprémben gyülekeztek. Bepakoltunk a kisbuszba, gyors és „könnyes” búcsú a szülőktől, majd indulás. A fiúkat útközben szedtük össze, aztán már csak Tullnban álltunk meg.
A hét során a tábor kínálta gazdag programok révén nemcsak a német nyelvtudásunkat bővítettük, hanem sok országismereti anyaggal is gazdagodtunk. Nem beszélve arról, hogy napról napra új barátságok szövődtek a nemzetek között.
Az első nap egy gyors pancsolással a helyi tóban, kipakolással és egy ismerkedő esttel telt. A nap fénypontja szerintem a hajnalig tartó beszélgetés és párnacsata volt.
Másnap Semmeringbe vittek bennünket.
A kilátás hotelszobánk ablakából fantasztikus volt: hegyek, völgyek, erkély alatt szakadék, nekem pedig tériszony. De semmi probléma, a heti szlogen mindent megoldott: „ez az élmény része”.
Sok időnk nem maradt a bámészkodásra, mert a társaságot ismét bepakolták a buszokba, és indultunk a kalandparkba.
Amikor a buszon megkérdezték, hogy ki szeret mászni, és feltettük a kezünket, nem is sejtettük, mi vár ránk.
A kalandparkban mindenkit elláttak karabinerekkel, bukósisakokkel és egyéb hasonló felszerelésekkel, majd felvezényelték a bátor jelentkezőket az erdőbe. A helyszín nem is tűnt elrettentőnek, amíg fel nem néztem és meg nem láttam, hogy mászni majd a magasban, a fenyőfák között kifeszített drótköteleken kell. (Nesze nekem tériszony.) De összeszedtem minden bátorságomat, és végül nagyon jól éreztem magam.
Este visszamentünk a hotelhez, ahol a különböző országok csapatai még egy focimeccsen is összemérhették tudásukat. A foci után pedig egy hatalmas buli is volt a helyi bárban.
A következő napunk sem telt eseménytelenül. A kevésbé vállalkozó szelleműek túrázni mentek, a bátrabbak pedig kipróbálhatták a hegyi rollert. Ez a két nap volt a táborozás csúcsa.
A hét többi napja már nyugodtabban telt. Voltunk Napóleon-kiállításon, hajókáztunk, majd felmásztunk a várromokhoz. Szép kis túra volt, kilépcsőztem magam egy jó időre.
Országbemutató. Itt volt egy kis gubanc, mivel rajtunk kívül volt még egy csapat Magyarországról, a zalaiak. Nagy gond nem lett belőle, legalább jól megjegyezték kis hazánkat a külföldiek.
Bécs. Ismét egy mászkálós nap. Első úti célunk a schönbrunni kastélypark volt, majd irány a belváros. Gyorsan végigrohantunk a boltok végtelen sorai között, bevásároltunk magunknak és a családtagoknak, aztán már mentünk is vissza a tullni szállásra.
Utolsó nap ugyan kissé szomorú hangulatban indult a búcsúest (mégiscsak menni kell) de hatalmas buli lett abból is. Mire véget ért, hajnali három óra volt. És még össze is kellett pakolni. Mire mindennel végeztünk, hét óra körül járt az idő. Akkor meg már minek lefeküdni? Érzékeny búcsút vettünk új barátainktól, akikkel a neten még tartjuk a kapcsolatot.
Bepakolás és irány Veszprém. Itthon a buszról leszállva máris indultam volna vissza, de végül is, mindenhol jó, de a legjobb otthon.
Horváth Viktória
10. A
